kincsestár

2010-05-16T12:25:00.001-07:00

Gyerekkoromban úgy terveztem, hogy ha „nagy leszek”, hivatásszerűen fogok rajzolni, vagyis lerajzolom az egész világot, a valót is és a képzeltet is. Kiszínezem és ámulatba ejtem vele a szürke hétköznapok unalmába belefonnyadt embereket, akik a borongós hétfő reggelenként morcos arccal, csalódásoktól rettegve mennek be a munkahelyükre és halvány fogalmuk sincs az élet valóban fontos dolgairól…Aztán persze ezt a „lázadó” hajlamot idővel kinőttem és megpróbáltam mára egy kicsit magam is beszürkülni. Azt hiszem, sikerült… Az élet fontos dolgairól: a mesék és a rajzok világáról manapság már gyakran megfeledkezem. Jelenleg a rendőrsgnél teljesítek szolgálatot, mit nyomozótiszt. A rajzolás már csak hobbi, ritka szabadidős tevékenység. Jellemzően vagy színes portrékat, vagy inkább a múltat idéző, meseszerű képeket készítek, amelyek nem titkolt célja a szürkeségből való kizökkentés.A rajzolás mellett rendszeresebben zenélek és ritkábban írok.Indiai tradicionális, meditatív, de egyben lüktető, szanszkrit nyelvű zenéket játszom egy erre a műfajra jellemző billentyűs hangszeren: kézi harmónium a neve. A „Mahamantra Melódiák” című CD-album, amelyen a harmónium és a vezető ének a szerepem, több - a műfajhoz közel álló - helyen kapható.Néhány éve saját kiadásban megjelent egy grafikáimmal díszített kisregényem, „Na, szia!” címmel, amely egy elvarázsolt, boldogságát kereső utcai portrérajzoló szemével mutatja be mindazt, ami körülöttünk van, de rohanó, én-központú életünk során észre sem vesszük… Mind a cd, mind a regény, a címek beírásával az interneten megtekinthető.

Blogom: http://ksatriya.freeblog.hu/

Nézz körül az oldalon és értékeld a látott munkákat!

Üdvözlettel: Sántha Balázs

Megkésett vámpír

2010-05-16T12:19:00.015-07:00

Sántha Balázs:

Megkésett vámpír

Kevés vámpír jár már az utcán,
megszűnt a létük, ennyi év után.
Nem bújnak már fekete ruhába,
hogy karjukba dőlj, s ne a dugába.

Nem állnak eléd váratlan hévvel,
hogy utolsó nyomodat jelöljék vérrel.
Nem kapnak fel és szállnak el veled,
hogy érezd, Ő is veled lebeg.

Nem visznek hideg kastélyba élve,
kanapéra döntve, könnyedbe nézve.
Nem nézik szemed utoljára még,
ahogy kihúny a tűz és úgy jön a vég.

Védett faj már Drakula gróf,
ritkán látogat, ritkán óv.
De ne hidd, hogy nem tudja ki vagy!
Hisz őt nem éri sem hóbort, sem divat.

Csak hívd, akard és eljön érted,
letörölt könnyel, mit folyatott érted.
Látva, hogy várod, erőre kap,
hogy veled érezze: újra SZABAD!

Kerékpárom

2010-05-16T12:19:00.013-07:00

Sántha Balázs:

Kerékpárom

Felgyorsult idő, egybefolyt képek
repülés határán száguldó gépek.
Forgatott pedál, megfeszült lánc,
precíz szerkezet - precíz tánc.

Zümmög a kerék, suhanva hussan,
száguldva halkan, váltó kattan.
Suhanó bokrok, fák, s rétek,
tehenek, városok, falvak, s népek.

Nincs megállás, az iram csak nő,
kerék alól pattanó kő…
Éles bedőlés a kanyargós úton,
otthagyott vödör az út menti kúton.

Célhoz érve fognak a fékek,
lassabb sebesség, élesebb képek.
Az árnyékom beérjen, már csak azt várom,
hisz nekem ilyen gyors a kis kerékpárom.

London

2010-05-16T12:19:00.009-07:00

Felhők alatt

2010-05-16T12:19:00.007-07:00

Bájos vasárnap

2010-05-16T12:19:00.005-07:00

London

2010-05-16T12:19:00.003-07:00

Portré 10

2010-05-16T12:19:00.001-07:00

Szajna-parti séta

2010-05-16T12:17:00.000-07:00

Café Paris

2010-05-16T12:16:00.002-07:00

Bájos vasárnap

2010-05-16T12:16:00.001-07:00

Portré 11

2010-05-16T12:14:00.001-07:00

Portré 9

2010-05-16T12:13:00.003-07:00

Bemutatkozó

2009-04-19T12:58:00.006-07:00

Gyerekkoromban úgy terveztem, hogy ha „nagy leszek”, hivatásszerűen fogok rajzolni, vagyis lerajzolom az egész világot, a valót is és a képzeltet is. Kiszínezem és ámulatba ejtem vele a szürke hétköznapok unalmába belefonnyadt embereket, akik a borongós hétfő reggelenként morcos arccal, csalódásoktól rettegve mennek be a munkahelyükre és halvány fogalmuk sincs az élet valóban fontos dolgairól…
Aztán persze ezt a „lázadó” hajlamot idővel kinőttem és megpróbáltam mára egy kicsit magam is beszürkülni. Azt hiszem, sikerült… Az élet fontos dolgairól: a mesék és a rajzok világáról manapság már gyakran megfeledkezem. Jelenleg a rendőrsgnél teljesítek szolgálatot, mit nyomozótiszt. A rajzolás már csak hobbi, ritka szabadidős tevékenység. Jellemzően vagy színes portrékat, vagy inkább a múltat idéző, meseszerű képeket készítek, amelyek nem titkolt célja a szürkeségből való kizökkentés.
A rajzolás mellett rendszeresebben zenélek és ritkábban írok.
Indiai tradicionális, meditatív, de egyben lüktető, szanszkrit nyelvű zenéket játszom egy erre a műfajra jellemző billentyűs hangszeren: kézi harmónium a neve. A „Mahamantra Melódiák” című CD-album, amelyen a harmónium és a vezető ének a szerepem, több - a műfajhoz közel álló - helyen kapható.
Néhány éve saját kiadásban megjelent egy grafikáimmal díszített kisregényem, „Na, szia!” címmel, amely egy elvarázsolt, boldogságát kereső utcai portrérajzoló szemével mutatja be mindazt, ami körülöttünk van, de rohanó, én-központú életünk során észre sem vesszük…
Mind a cd, mind a regény, a címek beírásával az interneten megtekinthető.

Blogom: http://ksatriya.freeblog.hu

Nézz körül az oldalon és értékeld a látott munkákat!

Üdvözlettel: Sántha Balázs

Letűnt csillag

2009-04-19T12:57:00.000-07:00

Város felett

2009-04-19T12:36:00.000-07:00

Portré

2009-04-19T12:34:00.000-07:00

Vizi világ

2009-04-19T12:33:00.000-07:00

Portré

2009-04-19T12:31:00.000-07:00

Lány nyalókával

2009-04-19T12:29:00.000-07:00

Hajnali erdő

2009-04-19T12:21:00.000-07:00

Portré

2009-04-19T12:20:00.000-07:00

Portré

2009-04-19T12:19:00.000-07:00

Portré

2009-04-19T12:17:00.002-07:00

Portré

2009-04-19T12:17:00.001-07:00

Portré

2009-04-19T12:15:00.000-07:00

Szobában

2009-04-19T12:14:00.000-07:00

Portré

2009-04-19T12:11:00.000-07:00

Szeretnék ezermester lenni

2009-04-19T11:54:00.000-07:00

Ksatriya Sántha Balázs bemutatja:

Szeretnék ezermester lenni

Szeretnék ezermester lenni

Szűk műhelyben szorgoskodni, hozzáértőn tenni-venni.

Feltalálni új dolgokat,

Halkan zúgó, pöfékelő, izgő-mozgó robotokat.

Készítenék mindenfélét,

Megszerelnék rádiót, magnót, játékot és tévét.

Sárkányokat is gyártanék,

A szép színes játékokkal senkinek sem ártanék.

Ámulna ám a szomszéd gyerek,

Tátott szájjal mellettem, figyelné, hogy hogy szerelek.

Tanítnám őt is, ha kérné,

Szögelnénk a földön, míg a munkapadot fel nem érné.

Csöndben lennék egész reggel,

Csak mérnék és terveznék, mindig újabb ötletekkel.

Munkapadon kis szerszámok,

Csöndben várnák, időt rájuk mikor szánok.

Délután csak dolgoznék,

Kezemben szerszámokkal, remekművet varázsolnék.

Kalapálnék, kip-kop,

Íme az új szerkezet, fényes, fémes, tip-top.

Kis műhelyem ablakából,

Csak a jót látnám a durva gonosz nagyvilágból.

Műveimet neked adnám,

De időgépem rejtett titkát, magamban még tartogatnám.

Egy méhész emléke

2009-04-19T11:51:00.000-07:00

Ksatriya Sántha Balázs bemutatja:

Egy méhész emléke

Ha látok egy méhet, ő jut eszembe,
ahogy komótosan tette-vette, kaptárjait rendezgette.
Viasz és faillat, pergető a sarokban,
szegek a polcon, régi újság, döngő méhek ablakokban.

Mikor kellett, magyarázott,
műhelyében léceket a kaptárakhoz szabott-vágott.
Mikor kellett, mesélt nekem,
régmúlt korról, háborúról, mely ma már csak történelem.

Vén autója akadva, de berregett,
kímélte, óvta, mint egyetlen piros bádog-gyermeket.
Öreg ruháit ismertem mind,
éles nadrág szövetből, olykor kalap, atléta és ing.

Méhcsípéstől nem félt soha,
bár volt, hogy napi több tucat szúrt neki bután oda.
Szegénykéim- mondta nekik,
s munka közben némán hagyta, ha egy újabb zümmög, perlekedik.

Ma már nincs ő és én kisebb lettem,
vele együtt biztonságom, gyermekkorom elengedtem.
Még hallom ritka sóhaját,
mikor legyintve, némán figyelte, hallgatta a világ baját.

Néha látom még a tömegben,
messziről, egy villanásra ott van! Ott van más öregben.
Szólnék neki, szívem dobban,
pedig tudom, tudom, hogy nem ő az, ki háttal ott van.

Nem vesz észre, nem is ismer,
ezüst haja, ruhája, így közelebbről mégsem stimmel.
Mellkasomban lassulás,
megszoktam már: ismét egy nagy-nagy gonosz árulás.

...

2009-04-19T11:49:00.000-07:00

...

Hiszek a Mikulásban

2009-04-19T11:47:00.000-07:00

Ksatriya Sántha Balázs bemutatja:

Hiszek a Mikulásban

Mikor eljött a hónap, s már csak egy, vagy két hét volt hátra,
Egyre jobban, egyre jobban vártam-vártam a Mikulásra.
Levelemet időben, már korábban megírtam, megírtam neki,
Hibátlanul, paca nélkül, hisz a Mikulás azt nem, azt nem szereti.

Kértem tőle minden évben, nem túl sokat, egy-egy csomagot
És vártam, talán eljön, s nem zavarja, hogy rossz, de nagyon rossz gyerek vagyok
Mondták persze, hogy nem kapok és ne reméljek, ne reméljek semmi mást,
A jó gyereknek jár ajándék, de rossznak nem jut, nem jut már csak virgács

Daccal, gőggel hallgattam ezt, sőt szidtam-szidtam is a Mikulást,
De magamban fájó szívvel rettegtem ezt a nagy-nagy árulást.
Magányomban könyörögtem, bűneimet nézze, nézze el nekem,
Jó leszek majd, csak jöjjön el, és ne tegye, ne tegye ezt velem.

Kis cipőmet tisztogattam, pucolgattam, ablakba is kitettem,
Mondták is, hogy hiába, késő, hisz már rossz, rossz gyerek lettem.
Bezzeg a kis Petikének, neki fog, fog csizmába rakni-tenni,
Hisz ő jó volt mindig, és nem ment a tűzre, tűzre rossz fát tenni.

Hullott a hó, fehér is volt utca, járda, kabát és háztető,
Sötét égből pelyhek szálltak, s csillogott is egy, egy-kettő.
Ablak mögött álltam, s lestem, néztem-néztem, kifelé,
Szomorúbb és fájóbb gyerek nem volt, nem volt más arrafelé.

Csöndben sírtam függönybe, párnába, párnába bele
Ha én lennék Mikulás, s Ő lenne én, nem tenném, nem tenném ezt vele.
Aludtam már, de neszre keltem, halk volt, csak én, csak én hallottam,
De felültem, hisz piros csomagok sorakoztak-sorakoztak ablakomban

Szépnek tűnt már minden, hisz eljött hozzám, eljött mégis,
Ajándékot kis cipőmbe kaptam tőle, kaptam én is.
Régen volt, de emlékszem, s mondom minden-minden házban,
Hogy én hiszek, hogy én hiszek az igazi Mikulásban.

A zöld hegyi álom

2009-04-19T11:41:00.000-07:00

Ksatriya Sántha Balázs bemutatja:

A zöld hegyi álom

A magasra nyúlt hegyen, nagy fák állnak körben
Karcsú nyírfák, magas fenyők, tiszta sötétzöldben.
A hegytetőn, a sziklacsúcson vad farkasok állnak,
Fölöttük, a szirti sasok vitorlázva szállnak.

A zöld hegy lábánál, erre járok éppen,
Egymagamban bandukolok, sétálgatok szépen.
Megvetően néznek énrám az ottani népek,
Naivságom miatt van, hogy tőlük nem félek.

Boszorkány-égetés lesz a mai program,
A szorgosan összegyűjtött gyújtós lángra lobban.
Hozzák a nőt kikötözve, örvendezve, vígan,
Nem sajnálja senki sem őt, szomorú, de így van.

Mit véthetett az áldozat, hogy így nem sajnálják?
Más volt, mint ők, vagy csak jobb és ezt a tényt bánják?
A fiatal lány nem kiabál, csöndben nézi őket,
A kiabáló, ordítozó, kárörvendő nőket.

Hát senkije nincs e bűnhődő jó, vagy rossz léleknek?
Senki nem vet sírva véget a gonosz éneknek?
Vagy csak nem mer senki sem a védelmére kelni,
Mert nem akar ő is, íly rossz halált lelni.

Kérdésemre elmondják, boszorkány a lelkem,
Mindenféle bűne van, még jó, hogy megkérdeztem.
Mondják, hogy nem pletykált ő és nem nevetett máson,
Nem akart ő gazdag lenni, áttörve a gáton.

Tennem kéne valamit, hogy mégse bántsák szegényt,
Hisz fiatal lány a lelkem, és nem látott még legényt.
Gyorsan vágott az eszem, nem hiába edzem,
Felgyújtottam egy-két házat, s ezt igen jól tettem.

Áldozatukat otthagyva szaladgálnak gyorsan
Vizet hoznak, locsolgatják a házakat ottan.
Én eközben kiszabadítom a megkötözöttet,
Fölkaptam és ölbe véve így mentettem őt meg.

Meg sem állunk az erdőig, ahol már leteszem,
Hálaképpen annyit sem tesz, hogy eljön velem.
Megköszöni egy-két szóval, amit érte tettem,
S indulni kezd egy irányba, ettől mérges lettem.

Beszélgetni kezdek vele, válaszol is szépen,
De ő nem kérdez meg engem, nem érdeklem éppen.
Nem kérdezi miért tettem, ezt a dicső tettet,
Úgy tekinti, lejátszottuk mi már ezt a meccset.

Megyek vele, követem őt, s ő hozzá szólok,
De őt az sem érdekli, hogy utána lótok.
Megkérdem, hogy hová megy, de ezt ő sem tudja,
Könyörgöm, hogy jöjjön velem az én faodúmba.

Sikerült rávennem őt, ügyes vagyok nagyon,
Velem jön, de csak mára. Igaz ez vajon?
Bevallom gyorsan neki, hogy még nincs is dácsám,
De nem baj, mert fölépítek egyet a hegy hátán.

Most először mosolyodik, és kinevet engem,
De bejön az új házunkba, most itt vagyunk ketten.
Elmesélem szépen neki, hogy miért is tettem,
Mármint azt az előbbit, mikor megmentettem.

„Láttam, a nagy falkában kiabáló népet,
Könyörület nélkül, csak bántottak téged.
Elnéztelek titokban, oly szomorú voltál,
Gúnyos vádjaikra, még egy szót sem szóltál”

„Rosszat éreztem most, hisz ez nekem is fájt,
Ismeretlen madár, szívembe csőrével vájt.
Mardosta ott belül, csúnyán és orvul,
Ha még tovább nézlek, könnyem is kicsordul”.

Meghallgatott engem, de nem mondott semmit,
Rám is nézett egyszer, de mást nem tett, csak ennyit.
Főzött nekem egy teát, édeset mely jó volt,
Aztán meséltem neki, mely a szívemből szólt.

Mikor este a sziklánál a farkasok hívtak,
Elsétáltunk arrafelé, hol közel vonítnak.
Megmutatom neki a hegytetején állva,
Milyen a nyugvó nap színe, s jómagam álma.

Mesélni kezd végre ő is, beszélni kezd hozzám,
Én közben meg gyönyörködöm, a pillája hosszán.
Mellénk lépnek a farkasok szürkén, soványan,
Hívásra hozzánk bújnak mind, mind-ahányan.

A sziklacsúcson ülve így telt el az este,
Az ölembe dőlt finom női teste.
Levittem az odúnkba, s ott aludtunk külön,
Azzal, hogy vad vagyok engem nem csíp fülön…

Ciripelnek tücskök, zörögnek a nyestek,
Az ablakon keresztül mókusok belesnek.
Teliholdas az éjszaka, nyugton, szépen alszom
Egy merő derűlátás most az egész arcom.

Reggeli napfényre kelek, körülnézek gyorsan,
Hol van a kis boszorkányom, vajon merre? Hol van?
Üresnek érzem az odút, üresnek a hegyet,
Meg kell találnom őt, így keresni elmegyek.

Éreztem, hogy elmegy, hogy nem akar engem,
Hiába nem közölte, nem mondta meg nekem.
Néha figyelte mit teszek, hallgatta, mit mondok,
De másfele tekintett ő, nem volt könnyű dolog.

Nem találom sehol. Érzem nem is fogom.
Még megpróbálom utoljára, ott a nyírfa soron,
De csak gazfickókba botlom, a fák mögül lestek
Hatalmas husángokkal mind nekem estek.

Ütnek, vágnak sokan, nem tudni, hogy miért.
Állítólag valami szökött boszorkányért…
Kék és zöld lettem, de elmúlik ez majdan,
Átgázoltak rajtam ezek, mint kés a vajban.

Elszaladtak a botosok, úgy ahogy jöttek,
Ottmaradtam földön fekve, mint akit meglőttek.
Szomorú is lettem hamar, elhagyatott vagyok,
Nem tudok most felállni, mint a hős nagyok.

Nem fájna bíz’ ennyire, az ütések átka,
Ha remélném, hogy valaki szívvel látna állva.
De nem érzi azt a fájdalmat szívében senki,
Mit én szoktam akkor, ha mást látok verni.

Az én kicsi boszim, a plátói mátkám,
Hol van most, kiért véreznék, ha sírni látnám?
Ő van nekem egyedül, most az egész földön,
Ha itt lenne, meggyógyulnék, most itt rögtön.

Régóta itt heverek, az erdei úton,
Töredezik a szívem, mint korsó a kúton.
A könnyemben ázik az erdei avar,
Nagyon fáj a testem is, de már nem zavar.

Megszólalnak a farkasok, fájdalmasan sírva,
Fölemelkedek lebegve, mint virág szálló szirma.
A fák tetején túl lebegek, a dús lombok között,
Ekkor veszem észre Őt, egy öreg tölgy mögött.

Keservesen sír egyedül, fának nekidőlve,
Engem sirat fájdalmasan, szíve összetörve.
Megtudta mi történt velem, a vadak szóltak neki,
De késő volt már ekkor, s elhinni sem meri.

Ha érezhettem volna azt, hogy én fontos vagyok…
Ha tudtam volna, hogy létem a szívében ragyog…
Ha tudom, hogy bár eltűntél, de számítok neked még,
Nem hagytam volna el magam, és most el nem lebegnék.

Visszamennék kicsim, de sajnos nem tudok már,
Egyre magasabban szállok, és szívem nagyon fáj.
A szép farkasok a hegy tetején, sziklacsúcson állnak,
A kerek hold felé fordulva, sírva kiabálnak.

Birtoklás

2009-04-19T11:38:00.000-07:00

Sántha Balázs meséje

Volt egyszer egy udvar, amelynek kerítése mögött egy kutya és a gazdája laktak. A kutya a kerítés mögött üldögélve egész nap szorgalmasan őrizte az udvart és unalmas óráiban is figyelgette a kerítés mellett elhaladó járókelőket. A járókelők többnyire ügyet sem vetettek a csöndes kutyusra, kivéve Kergemergét, aki minden nap, mikor elhaladt az udvar előtt, megállt a kerítésnél és barátkozott vele. Szólítgatta, pisszegett neki, sőt a kerítésen átnyúlva sokszor megsimogatta a fejét is. Mivel a kutyának - az udvarba kerülése előtt - elég hányattatott sorsa volt, minden nap alig várta, hogy Kergemerge újra megjelenjen és tovább simogassa, szelidítgesse. Nagy dolog volt ez neki, hiszen azelőtt, mikor az utcán kóborolt, az emberek többnyire elzavarták és egész addigi életében többet látott suhanó botot, ostort és szíjat, mint simogató kezet. Volt, hogy gyerekek konzerves dobozokat kötöttek a farkára és úgy űztek gúnyt belőle végighajszolva az utcákon, volt, hogy felnőttek, akikhez menedéket kérve csapódott, sintérrel vitették el szörnyű helyekre, ahonnan csak nagy nehezen tudott megszökni és tovább kutyagolni az ismetlen felé. Mivel nem volt sem fajtatiszta, sem szép, jóval kevesebb esélye volt arra, hogy simogatást vagy megbecsülést kapjon. Szőre piszkos volt és ragacsos, lelke összetört.
Mielőtt új gazdája befogadta, teljesen reménytelenül botorkált az esőben a kertek alatt, igyekezve elkerülni, mind az embereket, mind szerencsésebb kutyatársait.
Kergemerge simogatása és játékos hangja tehát egy addig nem remélt ajándék volt számára.
Mivel a kerítésen egy apró lyuk tátongott, hamarosan azon keresztül dugta ki fejét, ha megjelent Kergemerge és halkan szuszogva tűrte, hogy fejét simogassa, sőt időnként a lyukon kibújva még játszott is új barátjával és örömmel hozta vissza neki az elhajított labdákat. Így ment ez napokon, sőt heteken keresztül, azonban a portát sosem hagyta el, a hancúrozás után mindig visszabújt a lyukon és onnan búcsúzott Kergemergétől. Kergemerge szerette volna magával vinni új játszópajtását. Úgy gondolta, nála jobb sora lenne a kutyának és ő maga is boldogabb lenne, ha a kutya az ő kertjében lakna. Többször próbálta elhívni, sokáig simogatta, sőt türelemmel beszélt hozzá, azonban a játék végeztével a kutya rendszerint visszabújt a kerítés mögé. Hogyan ment volna el gazdájától, aki befogadta akkor, amikor csatakokban lógott róla a sár, éhes volt, és meggyötört... Enni adott neki, bundáját kifésülte, sebeit bekötözte. Bár nem játszott vele az udvarban és bizony labdákat sem nagyon dobált neki, rendszeresen gondoskodott róla és bízott benne.
Kergemergének egy idő után elfogyott a türelme és egyre dühösebben próbálta elhívni magával a kerítésen túl rá váró kutyát, majd egyik nap a kudarcon felmérgesedve váratlanul rácsapott a kutya orrára is és úgy ment el. Másnap már meg sem állt a kerítésnél, hiába dugta ki neki ismét a lyukon a fejét a rá váró kutya. Kergemerge simogatás helyett továbbment, anélkül, hogy egyszer is visszafordult volna hozzá. Az ezt követő napokon egyszer sem állt meg a kerítésnél, hiába is vakkantott felé egyre fájdalmasabban a szomorú kutya. Ahogy telt-múlt az idő, Kergemerge egyre ritkábban tűnt fel, és akkor is az utca túloldalán. Többet nem pisszegett a kutya felé és nem hivta játszani sem. A kerités mögül panaszosan felé ugató kutya hangjára nem reagált többé.
A kutya a kerités mögött üldögélve, évek múlva is szomorúan figyelte a járókelőket, mig egy napon, a keritésen kifelé hajtó rózsabokorra tekintve, amelynek kinyúló virágait a járókelők rendszeresen letépték és magukkal vitték, megértett mindent.

Kislány és a medvegy

2009-04-19T11:35:00.000-07:00

Sántha Balázs meséje

A történet akkor kezdődött, amikor a városi Állatkertet panaszlevelek sokasága árasztotta el. Az Állatkert frissen kinevezett igazgatója kétségbeesve vette tudomásul, hogy a panaszok mindegyike a medveketrechez kötődik. Egyes volt látogatók az állatkerti belépőjegy azonnali visszafizetését követelték és az Állatkert színvonalának teljes mértékű lealacsonyodásáról tájékoztatták az egyre elkeseredettebb igazgatót. fő probléma az Állatkert egyetlen medvéje volt. A medve nem olyan régen került az intézménybe. Még kölyökként vásárolták egy idegen ország házaló kereskedőjétől, aki jóval áron alul adta oda az akkor még gombóc formájú, izgő-mozgó szőrpamacsot. Ahogy azonban a medve növekedni kezdett, súlyos problémák merültek fel vele kapcsolatban. A megszokott szép, kövér, nagybundájú medve helyett ugyanis a szóban forgó állat kezdett inkább medveparódiára hasonlítani, mint igazi medvére. Nyúlánk formája, világosbarna színe, a térdén és könyökénél kikopott szőrzete, gomb szemei még a legtapasztaltabb biológusokat is megbotránkoztatták.
(Bátrabb panaszosok véleménye szerint a ketrecbe zárt lény, nem is jogosult a medve névre, és emiatt csalással is vádolták az Állatkert teljes vezetőségét.)
Más panaszok pedig arról érkeztek, hogy a ketrecben tartott medveformájú (gyakran így jellemezték) állat a hozzá kedvességből bedobott szendvicseket sorban visszahajigálta a látogatókhoz, sok esetben összepiszkítva ezzel azok szép tiszta kabátját.
Az Állatkert vezetősége egy hosszas konferencián úgy döntött, hogy szakértőkkel fogja megvizsgálni a szóban forgó állatot. A kirendelt biológusokból és etológusokból álló bizottság hosszasan vizsgálgatta a medve formájú lakót. Megnézték a fülét, amely kerek volt, megvizsgálták a szemét, amely inkább kabátgombhoz hasonlított, mint egy ragadozó szempárra, hosszasan tanulmányozták a tappancsát, amelynek alja látszólag műbőrből volt, sőt, azt kísérletképpen meg is csiklandozták, mire az állat azonnal mély álomba szenderült. Leellenőrizték az állat fogait, amelyek alkalmatlanok voltak marcangolásra.
A tanulmányozást követően megállapították, hogy bizony a vizsgált állat, nem medve, hanem: medvegy. A medvegy egy ritka állatfajta -magyarázták az igazgatónak-, amely csak hébe-hóba hasonlít a medvére. Általában málnásokban és sűrűbb eperfák tövében lehet megtalálni. Az emberre veszélyt jelent, mert hajlamos elenni előle a málnát, sőt, ha nem megfelelően bánnak vele, néha verekszik is. Egyes távoli helyeken a nagyüzemi málnások őrzésére szokták bevetni az idomított medvegyeket.
-Bizonyos leírások szerint a támadó medvegyet annak lábának hirtelen mozdulattal történő kirántásával, majd talpának megcsiklandozásával lehet ártalmatlanná tenni. -tette hozzá egy nagyon elismert tudós.
Az állatkert igazgatója nagy bajban volt. Mit kezdjen a medveggyel? A medveketrecben mégsem maradhat, új ketrece meg nincs az intézménynek. Mivel a panaszlevelek áradata továbbra is ellepte íróasztalát, úgy döntöttek, hogy leoltják, vagyis állatorvosi segédlettel végleg elaltatatják a medvegyet.
Egy gyermeklélekkel foglalkozó alapítvány, nagyjából ebben az időben kezdett bele az „Élő mackót gyermekünknek" nevű programba. A program keretében depressziós, vigasztalhatatlanul szomorú kisgyerekeknek utaltak ki élő kölyökmedvéket, amelyek egy kis vidámságot loptak az általában árva, vagy beteg gyerekek életébe. A szerencsés gyerekek, akik az alapítványhoz beírt levelüknek köszönhetően jutottak hozzá egy-egy igazi bocshoz, rendre rendbejöttek és vidáman hancúroztak a kiutalt nagybundájú állattal, akivel általában együtt is aludtak, sőt, szülői engedéllyel az iskolába is magukkal vihettek. A program egyre népszerűbb lett és az alapítvány nem győzte a bocsokat beszerezni és kis gazdáiknak kiutalni. A programnak köszönhetően lépett fel egy általános nemzetközi medvehiány is, amely miatt az Állatkert örömmel kapott a lehetőségen és vett meg áron alul a fura eladótól egy medvének látszó kölyökállatot, amely a nagy zűrzavart okozta.
Lakott egy apró, pici kislány a városban, aki szintén nagyon szeretett volna egy mackót magának, azonban saját kézzel, gyöngybetűkkel írt kérvényét többször elutasították, mivel az iskolából bekért osztályzatai nem voltak elég megfelelőek. A gondos kivizsgálás során, a kislány megkérdezett tanárai sem javasolták a medve kiutalását, mivel szerintük a kislány apró termete miatt nem alkalmas egy élő mackó gondozására, azon kívül amúgy is csak csíntalanságra tanítaná az állatot, mivel maga is sokszor rosszalkodott. Nem volt hajlandó drága babákkal játszani, nem szeretett volna királykisasszony lenni a jelmezbálon és nem akart rendesen enni sem.
A kislány egyre szomorúbb lett és egyre inkább úgy érezte, hogy a világ minden bánata az ő lelkét nyomja. Hatalmasakat sóhajtva figyelte a különböző képeskönyvekben szereplő medvéket és amikor a többi gyerekkel elvitték az Állatkertbe, a medveketrecbe zárt medvegyen nevetni, a ketrecben csücsülő állat láttán hatalmas könnycsepp csordult le az arcán. Később több levelet is írt az Állatkerten keresztül a medvegynek, amiben szép színes szalvétákat küldött neki. Az Állatkert igazgatója a leveleket arra használta fel, hogy csökkentse a panaszlevelek statisztikai arányát és a kislány leveleit köszönőlevélnek értékelte, azonban a szalvétákat nem juttatta el a ketrecben élő medvegynek, hanem azokba szendvicseket csomagolt, amiket a hétvégi kirándulásakor vitt magával a hegyekbe, majd szétszórta őket, mert az erdei szemeteskukák tele voltak.
Mikor az alapítvány, a fennálló medvehiány miatt levélben fordult az Állatkerthez, hogy medvét vásárolnának, akkor az igazgató hosszasan elgondolkodott. Itt volt a lehetőség, hogy megszabaduljon a medvegytől. Mivel tudta, hogy a medvegy nem medve és ezért sokan nem szívesen vennék magukhoz, így levelet írt az alapítványnak, amelyben megemlítette a kislányt is, akire esetleg rá lehetne sózni a problémás állatot.
Mivel többen úgy voltak vele, hogy a kislány alkalmatlan az állattartásra, de akkor sincs baj, mert a medvegy, az nem medve, tehát nem történik tragédia, ha a kis gazdája esetleg elfelejti megetetni és gondozni. A medvegy ugyanis értéktelen is és amúgy sem védett állat. Meg hát egy ilyen pici, problémás kislány, annak is örüljön, ha kap valamit. Így gondolkodtak, majd döntöttek. Vagy kiutalják a kislánynak az állatot, vagy visszajeleznek az Állatkertnek, hogy mivel nem kell senkinek, leolthatják. Egy személyes elbeszélgetésen, ahol az alapítvány tagjai és a kislány voltak jelen, megkérdezték a kislánytól, hogy elfogadná-e az Állatkertben látott medvegyet. A kislány azonnal bólogatni kezdett és ekkor a szíve hangosan verdesett mellkasában. Izgatott lett. Nagyon szerette volna.
Mikor kiutalták a nála majdnem kétszer akkora medvegyet, a kislány mindenhová magával vitte. Együtt aludt vele és sokszor megfésülte az állat itt-ott gubancos szőrét. A kislány szülei és a szomszéd gyerekek nem igazán kedvelték a nem túl formás állatot, de mivel orvosi javaslat is volt a „sajátmackó" programra, így eltűrték az egyre boldogabb kislány új játszópajtását.
A medvegy nem sokat törődött az emberek gonoszságával, és büszkén lépegetett a kislány mellett. Sokszor ő hintáztatta a kislányt, vigyázott rá és az ölébe véve őrizte délutáni álmát. A kislány az első időkben sokat etette a medvegyet, mivel az mindig éhes volt. Hatalmas adagokban tömte az állat pofijába a málnákat, mivel mást nem akart megenni. Később hosszas szoktatással málnalekvárt adott neki, majd lekváros kenyeret., végül lekvár nélküli vajaskenyeret. Ezt követte a gyümölcsleves, majd a tejbegríz. Így szép lassan, fokozatosan más ételekre is rászoktatta a vele lévő állatot.
A medvegyet Mackónak nevezte el, aki szépen hallgatott nevére.
Nem sokkal később már munkába is állt és a közeli málnást kezdte őrizni.
Ezután nem történt semmi különös és itt a vége, fuss el véle!

Párizs eső este

2009-04-19T11:30:00.001-07:00